Brutál feji by: DorCsa

Először is! Csütörtökön megeggyeztünk Cserrymmel (miután felvettük egymást bétának), hogy egy fejit írunk a másiknak a blogjába, és íme itt is van! x)
Remélem tetszik... és hogy manókám is elégedett lesz vele!
Szeretlek titeket xoxo
te amo, láw, love
DorCsa

Kínzások

Csak mentem az én hülye, makacs, idegbeteg fejem után.
Az eső is elkezdett szakadni. Igazán hangulathoz illő volt minden.

-         Avril! - ordított utánam Bella.

-         Mi van? - fordultam felé flegmán.

-         Hova mész? - akadt ki teljesen a csaj.

-         El. Semmi közöd! - köptem oda neki.

-         Hát képzeld el, van hozzá közöm, kisasszony! - kapta el a karom. Mélyen a szemembe nézett.

-         Hagyjál békén, bazdmeg! - rántottam ki a karom a tenyeréből. - Kurvára nincsen közöd ehhez Bella! - ordítottam neki folyamatosan.

Ő erre lefagyott. Valószínű a sírás is kerülgette. De egyelőre még csak az esőcseppek folytak végig az arcán.
Hátat fordítottam neki, és elkezdtem rohanni, amennyire csak tudtam. A lábam alatt csúszott a sár.

Nem akartam látni Bella elkenődött arcát.
Akkor lehet, hogy meggondoltam volna magamat, ami kész hülyeség. Nekem nincs helyem itt. El kell mennem. Senki sem szeret, leszámítva talán Charliet és Bellát. De se Embry, se Seth. Meg is érdemlem, hogy hülye kurvának tartsanak. Az is vagyok!
Kihasználtam őket, játszottam az érzelmeikkel.
Mondjuk, nem mintha Embry nem tette volna, de akkor is...

 Sötét volt. Nem láttam semmit az égvilágon. Az eső még mindig csak szakadt, de valahogy már hozzászoktam.
Nekimentem valami keménynek, és érdesnek...

-         A faszomat! - ordítottam bőgve a fának, akinek nekiütköztem.

Tapogatózva mentem tovább, és most már az eső mellett a könnyeim is ömlöttek. Értelmetlenül káromkodtam össze-vissza.

És végül élettelenül összeestem, bele a sárba, és miegymásba. Majd’ megfagytam!

Vacogott a fogam, eldugult az orrom, és itt feküdtem, itt… a nem is tudom, hogy hol. Mindenesetre erdőben, az tuti.

Soha életemben nem éreztem magam ilyen gyengének, mint akkor. Soha!

A szívem folyton összeszorult, az orromat meg ezernyi tű szurkálta.

Megérdemeltem a beolvasást, de attól még nagyon-nagyon fájt. Sosem mondott még nekem ilyet senki. Eddig legalábbis.

Ha visszamegyek Barcelonába, akkor ott elfelejthetem ezt, és nem okoznék nekik még nagyobb csalódást. Nem hoznék szégyent Bellára, és Charlira.

De ha egyszer szeretem Embryt… ez így nem megy. Ő utál én meg szerelmes vagyok belé… nem sül ki semmi jó abból, ha maradok.

Nagyon zavart, hogy nem éreztem az illatokat… így sokkal sebezhetőbb voltam. De a könnyeim nem akartak elállni.

-         Bella! – nevetett egy csilingelő hang, valamerről.

Vámpír. Meg is lett az eredménye a bőgésemnek. Az orrom eldugulásától nem vettem észre a vámpírt! A francba!

-         Nem, én nem Bella vagyok – dadogtam orrhangon, és megpróbáltam feltápászkodni, de folyamatosan megcsúszott a kezem a sáros talajon.

-         Na, ne etess Bella! Nem vagyok vak! – ordította, és a hajamnál fogva rákényszerített, hogy felálljak.

-         De én… - és akkor befogta a számat.

-         Nem adtam engedélyt, hogy beszélj! – suttogta a fülembe.

A tenyerét erősen nyomta az ajkaimra, és így hurcolt egy jó darabon, miközben én végig küzdöttem, hogy ki tudjak szabadulni.

Nem voltam elég erős, hogy legyőzzem. A bőgés rosszul hatott rám…

És végül kiértünk egy sziklaperemhez.

-         Tudod, ezt az egészet tök jól elterveztem. – mosolygott büszkén. – Teremtettem pár újszülöttet, és eltereltem a drága Cullenek figyelmét, és a farkasokét. Brilliásn, nem? Így csak ketten leszünk.

Én erre belesikítottam a tenyerébe, és ő ekkor megragadta a torkom. Nem kaptam levegőt…

Hát nem érti, hogy én nem Bella vagyok. A hold most már adott egy kis fényt, és láttam az arcát.

Tipikus vámpír. Tökéletes arc, vörös írisz, a hónál is fehérebb bőr. Vörös haja volt a nőnek. És feltűnően cicás szemei.

De hülye is vagyok! A cicás szemeit méregetem, a szabadulási lehetősségeim helyett…

-         Na, szóval, én hosszú, kínszenvedős halált szántam neked, de mivel max egy óránk van, ezért sietnünk kell csöppet.

Ledöntött a földre, és elővett egy kézzel az egyik zsebéből három kendőt.

Az elsővel bekötötte a szám, úgy, hogy az már fájt.

A másodikkal összekötötte a kezeimet.

A harmadikkal pedig a lábaimat.

-         Na, szóval, a kezeddel, vagy a lábaddal kezdjük? – kérdezte költőien, mivel már meg is fogta a lábam.

Én erre elkezdtem vonaglani, mint egy partra vetődött hal. De ő nem figyelt rám.

Erősen megszorította a bal lában, és az ennek következtében reccsent egy óriásit.

Felsikítottam a kendővel a számban. Nagyon fájt. Eltörte az a kurva némber a lábam!!!

Ezután pedig a kezemet törte el.

De nagyon pontos volt… nem nyílt törés keletkezett. Nem véreztem sehol.

Sokkal jobb lett volna, ha elhibázza… akkor nem kellet volna ennyit szenvednem.

-         Látod, sokkal jobban tetted volna te is, és a kis Edwardod is, ha nem barátkoztok egymással! Akkor nem találkoztatok volna össze… Jamesszel, és most boldogan élnél! – visította nekem, miközben fojtogatott.

Hát ez nekem már teljes zavar… milyen James? És ki ő? Pontosan miért is akarja megölni Bellát? És mi köze ehhez Edwardnak?

Már éreztem, hogy elernyedek a levegőhiánytól. Végül már nem is volt erőm rukapálni, és sikongatni. Egyszerűen csak hagytam. Hadd fojtson meg.

De egyszer csak levette jéghideg márványkezét a torkomról.

És akkor meghallottam őket: a farkasokat, Culleneket, és legfőképpen Bella ijedt „Victoria!” sikítását. De már nem volt erőm.

Elnyelt a sötétség…

Nos ennyi :) Várom a komikat én is és Cserrym is! :)